Elmondja, mekkora fordulatot jelentett a megválasztása abban a korban: eltávolodott a katolikus világot az utóbbi két évszázadban belengő pesszimizmustól. Érthetőnek tűnt ez a pesszimizmus, hiszen úgy látszott, a történelem az Egyháztól távol zajlik, egy olyan társadalom épül, amelyben Isten a peremre szorul.

A kereszténység aranykorába vágyódtak vissza az emberek. A harmincas években erre a nosztalgiára így válaszolt Etienne Gilson francia filozófus: illúzió azt hinni, „hogy a kereszténység, amely egy folymatos vallási forradalom a világ szívében, egyszer csak egy sikerre vitt forradalom lehetne.” Nincs aranykor, amelyet vissza kellene sírni.

XXIII. János kemény időben élt. Kelet-Európa kommunista rezsimek uralma alatt állt, egyházai haldokoltak. A gyarmatosítás véget ért. Az Egyháznak el kellett helyeznie magát a világ új színpadán. A tradicionalisták meg akarták védeni a gyarmati rezsimeket, úgy érezték, ezen múlik  a kereszténység továbbélése, mert gátat szabnak a kommunizmusnak és az iszlámnak. János pápa azonban szembeszállt a „balszerencse prófétáival”, akik egy olyan múltat sírtak vissza, amelyről ő történészként jól tudta, mennyi fájdalommal volt tele. Ünnepélyesen megnyitotta a II. Vatikáni Zsinatot.

Az Egyház története új irányt vett ezzel. A pesszimizmus olykor védőfalat jelent a világ ellen, mert nem vesszük a fáradságot, hogy a maga összetettségében találkozzunk vele. Ellenszenvből szőtt háló. Ezzel szemben János pápa rokonszenvvel tekintett az emberekre és a népekre, még a hidegháború idején is. Sokféleképpen megmutatta ezt, felmutatta az irgalmasságot, mint az Egyház meghatározó arcvonását. Mellékesnek tűnhet, de a katolicizmus utolsó fél évszázadának lényegi döntése ez.

Egy ilyen hosszú távra szóló döntés vajon megtérül? Maga VI. Pál a zsinatot éppen ennek segítségével értelmezte, amikor lezárásakor ezt mondta: „Mi történt? Egy összecsapás, egy csata, kiközösítés? Lehetett volna az is, de nem ez történt… Végtelen rokonszenv járta át. Az emberi szükségletek felfedezése.” Abraliam Heschel, a próféták híres kutatója úgy beszélt az ebből kialakuló áramlatról, mint a rokonszenv vallásáról.

János pápát sokan kritizálták. A zsinat után nehéz idők következtek, belső küzdelmek, válság, a gyakorló hívek számának csökkenése, növekvő szekularizáció… Karl Barth evangélikus teológus így fogalmazott: „a kereszténység albérletben van mások házaiban”. A válság talaján él az Egyház. De ez nem a véget jelenti. II. János Pál rengeteg válsággal nézett szembe, reménnyel és rokonszenvvel. Hálával tekintett elődjére, aki abban a lehetetlen geopolitikai helyzetben is hitt a lengyel katolicizmus jövőjében. Bizonyította, hogy a rokonszenv nem naiv önfeladás, hanem annak a megértése, hogy van valami, ami egyesít, nem pedig megoszt.

A remény és a rokonszenv ma is lényeges dolgok. Fontos itt, a nyugati világban egyre inkább jelentőségét vesztő Európában. Az Egyház úgy döntött, rokonszenvvel fordul az emberek felé, nem zárkózik be a pesszimizmusba. Ma Ferenc pápa szavaival teszi ezt. Sokan XXIII. Jánoshoz hasonlítják. Az biztos, hogy a zsinati örökséget hordozza, ez látszik az emberekkel kialakított rokonszenv-kapcsolatából és a jövőbe vetett tekintetéből is. Kezdettől fogva ezt mondta a bíborosoknak: „Soha nem adjuk meg magunkat a pesszimizmusnak, annak a keserűségnek, amelyet az ördög mindennap felkínál; ne engedjünk a pesszimizmusnak, az elbátortalanodásnak.” Nem olyan üzenet ez, amelyet versengve tesznek az újságok címlapjára, de mély folyamatokat indít útnak, amelyeknek talán még nem tudjuk felmérni a hatását. Olyanokat, amilyeneket János pápa indított el.

Magyar Kurír