Amikor Borromei Szent
Károly 1565-ben Milánó érseke lett, már előkészített talajt talált a trienti
zsinat által előírt reformok megvalósításához, annak ellenére, hogy elődei nem
annyira a rájuk bízott nyájnak voltak a pásztorai, mint inkább hadakoztak és diplomataként
tevékenykedtek.
Előtte
ugyanis néhány évtizeden át a barnabiták (vagy másképpen Szent Pál
áldozópapjai) működtek itt, akiket Zaccaria Szent Antal Mária alapított
1530-ban. Az alapító pap volt Cremonában, s mintegy előfutára a belső megújulás
szolgálatában Borromei Szent Károlynak. A beszédeit és imáit átható belső tűz,
a következetes szegénység, a vezeklés nyilvános és rejtett gyakorlása, valamint
az evilági dolgok teljes megvetése terén mutatott példája, a lelkek
szolgálatában tanúsított buzgalma, a Megfeszített hirdetése és szeretete, az
eucharisztikus áldozat bemutatásában megnyilvánuló áhítata, az a szentpáli
lelkület, amellyel a hittérítő munkát végezte, végül lendületessége és a benne
feszülő tömérdek szellemi energia -- mindez előkészítette az utat Milánó új
apostola számára.
Antal
1502-ben született, valószínűleg decemberben, Cremonában. Apja, Lazzaro egy
genovai patricius családnak volt a sarja. Anyja, Antonietta Pescaroli már
tizennyolc éves korában özvegyen maradt, s nem ment újra férjhez, hogy egészen
fia nevelésének szentelhesse magát.
Antal
Mária még egész fiatal volt, amikor szüzességi fogadalmat tett. Leginkább a
könyörületesség, a szeretet és az anyagi javakról való lemondani tudás
jellemezte: minden gondolkodás nélkül odaajándékozta értékes köpenyét egy koldusnak;
1520-ban közjegyző előtt visszavonhatatlanul lemondott apai örökségéről, s még
ebben az évben beiratkozott a páduai egyetemre, az orvostudományi karra. 1524-
ben doktorrá avatták és visszatért szülővárosába, szilárd hittel, erkölcsileg
feddhetetlenül, élettapasztalatokban gazdagon.
Szellemi
képességein kívül vállalkozókedvével is kitűnt mint apostoli lelkületű modern
világi keresztény: érzékelte kora kívánalmait, s meghallotta a hívó szót.
Teljesen alárendelte magát Marcello domonkosrendi szerzetesnek és Battista da
Cremának, akit ,,isteni atyjá''-nak nevezett. Ezek bevezették a teológia
tudományába, a Szentírás ismeretébe, az apostoli és Krisztus-központú
lelkiségbe. Így az Egyházban az Ige szolgálatára szentelte magát: a Szent
Vitál- templomban hittanórákat, előadásokat, konferencia-beszédeket tartott.
Témája főként a Szentírás, mindenekelőtt pedig Szent Pál leveleinek
megismertetése volt.
1528-ban
pappá szentelték. Lelkesen folytatta apostoli munkáját, egyszersmind nagy
előrelátásról is tanúságot tett: a város előkelő rétege felé fordult, és jámbor
társulatokba szervezte őket.
A
honfitársai által ,,földre szállt angyal''-ként és ,,a haza atyja''-ként
tisztelt fiatal pap reformeszméitől teljesen áthatva minden javadalomról
lemondott, nem kívánt ,,egyházi karriert'' befutni, megvetette az irodalmat és
a művészetet, a szépnek azt a kultuszát, amely X. Leo és Ludovico Ariosto korát
jellemezte, csak hogy feddhetetlennek bizonyuljon, és erejét maradéktalanul
latba vethesse a szeretet minden téren való érvényesüléséért. Nem sokkal később
Milánóban Giastalla grófnő kíséretében találjuk, akinek később a káplánja lett.
A
lombard fővárosban Antal kapcsolatba került az ,,Örök Bölcsesség''
oratóriummal, amely az európai biblikus mozgalom szellemében működött, és egyike
volt a trienti zsinat előtti, Giovanni Antonio Belotti által szorgalmazott
milánói szellemiségű központoknak.
Ebben
az aszkéta életet élő közösségben, amelynek számos jelentős ember a tagja volt
-- köztük két későbbi pápa, IV. Pius és V. Pius is --, Antal megismerkedett két
milánói nemessel, Giacomo Antonio Morigiával és Bartolomeo Ferrarival, akik
barátok voltak. Csakhamar ő lett a vezetője a konfraternitásnak. Ebből nőtt ki
a barnabiták kongregációja, amely nevét Szent Barnabás templomáról vette, amely
első otthonuk volt. A kongregációt 1533. február 18-án VII. Kelemen pápa hagyta
jóvá Szent Pál áldozópapjai néven.
A
kongregációnak az volt a fő törekvése, hogy elsősorban tagjai példája révén
segítse a klérus és a nép erkölcsi fölemelkedését. Minden rendű és rangú hívőt
felszólítottak, hogy csatlakozzék hozzájuk, és segítsen ,,elvezetni az
embertársát az élő Lélekhez és a megvetett Krisztushoz, a megfeszítetthez''
(1537. május 26-án kelt levél). Működésük során a ,,devotio moderna'' és a
keresztény humanizmus programját valósították meg, összhangban azzal, amit
Erazmus hirdetett: ,,A vallásból több élet fakad, mint a tudományos vitákból''.
A
reform-papoknak ez a csoportja Szent Pál nevét vette fel, az ő lelkiségét is
magáévá téve: a nemzetek apostola lett a patrónusuk, tanítómesterük, vezetőjük
és példaképük az életükben és az apostolkodásban egyaránt. Az új szerzetesi
család Szent Pál zászlaja alatt kívánt küzdeni azért, ,,hogy a keresztény
szellem megújhodásának szántóföldje és oszlopa legyen'' (1538. november 3-án
kelt levél).
Egy
olyan korban, amikor a háború réme fenyegetett, és a teljes kizsákmányolás
eredményeképpen nagy volt a szegénység és az erkölcsi hanyatlás, Antal
társaival együtt meg volt róla győződve, hogy a hit és erkölcs megszilárdítása
csak energikus fellépésnek és olyan módszereknek lehet az eredménye, amelyekre
a nép felfigyel, és amelyek magukkal ragadnak.
Ennek
jegyében a barnabiták a tereken prédikáltak, nyilvános vezeklést vállaltak, és
szembetűnő módon alázták meg magukat: keresztet vettek a vállukra, kötél volt a
nyakukon, mezítláb jártak -- maga az alapító is így járta Milánó utcáit.
Nem
feltűnni akartak, s nem is a népszerűséget hajszolták, ahogy azt a pápaság
történetének egyik ismert búvára gondolta, hanem tudatosan arra törekedtek,
hogy -- magukat és az emberi tekinteteket megvetve -- ,,a lélek más nagy
hibáival egyetemben ne csak kiirtsák, hanem le is győzzék a megfeszített
Krisztus legnagyobb és igen veszedelmes ellenségét: a lustaságot, amely a
modern korban úgy elhatalmasodott'' (1537. május 26-án kelt levél). De mint ez
oly gyakran előfordul, akadtak ellenlábasaik, kivált a kléruson belül, akik
ahol érték, üldözték, fenyegették, nyíltan támadták és eretnekséggel vádolták
őket.
Két
alkalommal, 1534-ben és 1537-ben az inkvizíció törvényszéke, Milánó érseke és
szenátusa elé állították Antalt, de fölmentést kapott. Ez az igazolás fokozta
apostoli buzgalmát és elérte, hogy sok hívő figyelme a kereszténység központi
misztériumai felé forduljon.
Igen
nagy szolgálatot tett számos ,,új'' eszme megvalósításával, amelyek zömükben
még ma is gyakorlatban vannak az Egyházban. Így pl. az Oltáriszentség 40 órás
nyilvános és ünnepélyes imádása, amelyet sorra átvettek az egyházmegyék (1537);
a harangozás bevezetése pénteken délután 3 órakor Krisztus kereszthalálának
emlékére; a papság és a műveltebb világi hívők szellemi irányítása és
továbbképzése konferenciák révén; a gyakoribb szentáldozás; a kolostorok
reformjának előmozdítása missziós beszédekkel; a népmisszió, a házaspárok
összefogása a családok megújulása érdekében.
Odaadó
és nyitott lélekkel fáradozott Antal az Angelikák rendjének megalapításán és
képzésén is. Ez volt az első olyan női rend, amelynek megengedték, hogy az
apostoli munka érdekében elhagyják a klauzúrát. A rendet III. Pál hagyta jóvá
1535-ben. Az alapításban Guastalla grófnő volt a társa, bár maga nem öltözött
be.
Egy
levélben, amelyet lelki leányaihoz intézett, olyan programot fogalmazott meg,
amely a maga korában úttörő jelentőségű lehetett: ,,Bontsátok ki zászlótokat,
amelyet a Megfeszített küld majd nektek, hogy hirdessétek mindenütt a Lélek
elevenséget és az eleven Lelket'' (1537. május 26-án kelt levél).
A
barnabiták és az angelikák, akik a Szent Pál szellemétől áthatott, lánglelkű
apostol buzgalmának örökösei lettek, nem maradhattak sokáig alapítójuk keze
alatt: Antal 1539. július 5-én, harminchét éves korában eltávozott övéi
köréből. Amikor kezdte érezni, hogy erői fogyatkoznak, megkérte, vigyék haza
szülővárosába. Ott halt meg édesanyja karjai közt, leghűségesebb tanítványai
körében. Nagy vigaszára volt, hogy látomásban megjelent neki Pál apostol.
Milánóban
temették el, de maradványairól sokáig nem lehetett tudni, hol vannak. Csak
1891-ben találták meg őket újra, akkor kerültek a Szent Barnabás-templom
kriptájába, ahol ma is nyugszanak.
A
barnabiták alapítójának nem maradt rá ideje, hogy tanítását összefoglalja és
pontos szabályzatot állítson össze a rendje számára. Egy tucatnyi levél, hat
beszéd, amelyek a parancsokról szólnak, és egy rendi szabályzat vázlata őrizte
meg egyénisége vonásait, ezek jelentik szellemi hagyatékát. A barnabitáknak
Borromei Szent Károly lett második atyjuk és védelmezőjük, aki folytatta és
betetőzte az elkezdett reformot is.
Antal
Máriát VIII. Urbán 1634-ben boldoggá avatta, XIII. Leó 1890- ben ezt
megújította, majd 1897-ben a szentek sorába iktatta.
Ünnepét
még szentté avatása évében, 1897-ben felvették a római naptárba, július 5-re.
Forrás: Szentek élete
Kommentáld!