„Ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké.” (Iz 2,4)

1123-ban a lateráni egyetemes zsinat egy Franciaországból kiinduló mozgalom nyomán advent első vasárnapjától vízkereszt nyolcadáig teljes fegyvernyugvást rendelt el a keresztény világban: ez hívták treuga Deinek, azaz Isten békéjének, fegyverszünetének. Így akarták biztosítani az Egyház és a kiszolgáltatott lakosság védelmét az erőszakoskodó hűbérurakkal szemben.

Emmanuel – velünk az Isten! Ez a már beteljesült és még beteljesedésre váró ígéret visszhangzik legerőteljesebben a negyedik adventi vasárnap olvasmányaiból. 

Beteljesedésre vár, mert még várjuk a színről színre való találkozást, mert még készülünk az eljövetel ünnepére, mert a mindennapjainkban látszólag még annyi minden választ el minket az ő jelenlététől. Ugyanakkor kár lenne nem észrevennünk azt, ahogyan már most velünk van életünk örömteli és nehéz óráiban is.

Négy gyertya ég a koszorúnkon, mintha már ott lennénk a végén, idén mégsem így van. Néhány nap még elválaszt bennünket az ünneptől. Eltelt a várakozás, a készülődés nagy része, lassan bele is fáradunk a készületbe, az ünnepi hangulatba.

Cantalamessa atya ezúttal Mária anyaságáról szólt, mely a Gyermek születésével lett nyilvánvalóvá. Bevezetőjében Mária anyaságának két mozzanatát emelte ki: ahogy a Lukács-evangéliumban az angyal megszólítja őt: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni” (Lk 1,31); valamint azt, ahogy Izajás próféta jövendöli: „Íme, a szűz fogan, fiút szül” (Iz 7,14).

„Életünk egy titok, amely Krisztussal együtt Istenben rejtezik” – írja az amerikai főpásztor. „Advent arra hív bennünket, hogy elmélkedjünk erről a titokról, és hogy emlékezzünk: sokkal többet érünk, mint azt gondolnánk, és része vagyunk Isten titokzatos teremtő művének.” „Saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, hogy gyermekei legyünk.” Jézus eljövetelével az ember élete a földön a szeretet útjává válik, amely az Ég felé vezet, mert Jézus megújítja az emberiséget a Teremtő képére.

Az ünnepek visszatérnek. Hozzátartoznak ahhoz a múló élethez, amely napról napra látszólag kevesebb lesz, de amely az idő múlásával egyre teljesebbé válik.

Az ünnepek mintegy megállítják az időt. Kiszakítanak bennünket ebből a mulandóságból, és áthelyeznek abba az időtlen állapotba, amit örökkévalóságnak nevezünk, ahol egyek vagyunk mindannyian, élők és holtak, „voltak” és „lettek”.

Az ünnep közeledtével egyre jobban nő a feszültség mindenkiben. Készen van-e minden az ünnepre? Megvannak-e az ajándékok? Mi lesz a menü? Hol töltjük ezeket a napokat? Milyen sorrendben látogatjuk végig a családot? Kik jönnek hozzánk? Feszült napok ezek sokak számára, mert szeretne mindenki szép ünnepet családjának, gyermekeinek, magának – ilyenkor van sajnos a legtöbb veszekedés, türelmetlenkedés.